Történt: 2008. december 17. szerda, délután - Duna Palota
Feszültség a köbön
Nem izgultam. Talán ez baj. Talán nem. A színészek többsége izgult. De az is lehet, hogy csak most érzem úgy, hogy nem izgultam. Valószínűleg... nem tudom. Nem tudom, hogy miért csináltam rosszul a darabot. A válasz az lehet, hogy azért, hogy jobb legyen.
A remény... tényleg utoljára hal meg. Utána pedig a társulat. A Majdnem Társulat. Majdnem a Remény Társulata... és még ragozhatnám. Egyet tudok, hogy a belevitt munka visszatérül, előbb vagy utóbb, de meg lesz a gyümölcse mindennek...
Ez a nap sem volt különlegesebb, mint a többi. Az emberek továbbra is használták az utasszállító járműveket. A párok még mindig veszekedtek vagy nem az utcákon. A gyros pedig régi húsból készült, ahogy az szokás Pesten. Pesten még szokás egymást hülyének nézni, ahogy a világ többi táján is. Az ember ilyenkor szívesen rohan be egy olyan helyre, ahol biztonságban érzi magát és tudja magáról, hogy nem hülye. Akkor tudja igazán az ember, hogy nem hülye, amikor elhiszi, hogy az i lehetne. A "lehetne" ez esetben egy varázsszó, tele meglepetéssel. A "lehetne" maga lehetne a színház (mosoly). A nagyszínpad üres volt, csak a fények éltek rajta. Felrohantam a technikai pultba és kipróbáltam egy-két dolgot. Időközben megérkezett Viki, Emese és a többiek. És bár sután és rendszer nélkül, de próbáltunk, részeket bróbáltunk. Kálmit és Misit figyeltem, akik kettős jelenetük szövegét "nemtudva" léptek a színpadra. Mérges voltam és kiabáltam is velük. Feldühödtem, mert ezeken a részeken nem voltak változtatások és már túl voltunk két előadáson is és... egyszerűen tényleg felbőszít, mert olyan, mintha sztárok lennének, pedig nem azok és húzzák a többiek drága idejét. Elpróbáltuk a neonácis jelenetek egy részét. A Kohn-gyalázós részt, a második felvonás elejét... stb. Egy-két változtatást már nem is merek mondani a színészeknek, mivel attól félek, hogy nem tudják megjegyezni. Pedig ez lenne a terv ezzel a darabbal, bármerre nyújtani, szinte bármikor. Fűrész úr és Farkas elmentek a kellékekért a Zöld Macskába és elég gyorsan megérkeztek. Feszültek voltak páran. A színészek többségét meglepte a 19. századvégi pompás színházterem. Majd megunják. A Zöld Macska Diákpince és a Duna Palota között annyi a különbség, hogy az egyikben olcsóbb a szendvics és szinte mindig van, a másikban pedig látni a nézőtérről a színpadot.
A Technikus, aki értette a darabot
Megérkezett Moler Péter, a technikus a Budapest Bábszínházból és megértette a darabot és segített. Most erről többet nem igazán tudok írni, majd közben. A lényeg, hogy Dávid Zsuzsa is megérkezett, akivel ostoba módon vitatkoztam, ahelyett, hogy próbáltam volna. Ez az én tanuló-hibám, az én tutyi-mutyi létem, melyen változtatni kell. Ciki volt a technikus előtt, aki már rám szólt szerényen, hogy szüksége van egy-két irányra. Nagyon sokat segített. Átvettük az első felvonást technikailag: a járásokat, a hangot, olykor haloványan a fényt és ami a legfontosabb: az elhelyezkedést a nagyobb térben. Döcögősen és nehézkesen, de haladtunk. Közben már a várakozóban volt egy-két túlbuzgó vendég. Az idő egyre jobban fogyott. Dávid Zsuzsával egész jól összedolgoztam, mert ez most a legfontosabb volt. Moler Péter, a technikus is igyekezett. Még Fűrész is hasznunkra vált. Előkerítette az időközben elveszett CD-t, amely nélkül The End... És ekkor már csak percek voltak hátra. Dávid Zsuzsával végül megbeszéltem pár perccel az előadás előtt, hogy Luca hátrébb marad és Misi pedig az új helyen. Kompromisszmot kötöttünk és a reményre bíztuk magunkat...
Pár perc az élet avagy kopog a nézőket beengedő bácsi
Már csak pár perc. Felállunk a világot jelentő deszkákra és három... kettő... egy: Nem kell csapatfelkiáltás! -t ordítunk (de ez még nem biztos, csak buta vagyok és lehet, hogy nem ez a pontos, úgyis rám szólnak a színészek, hogy mit kiabáltunk aznap este...). A nézőket beengedő bácsi már kíváncsi, hogy mikor engedheti be ezt a veszélyes csordát, melynek finoman megfogalmazott neve: nézők. A színészek izgulva bebújnak az öltözőkbe. Én kirohanok az előtérbe, mert csak így tudok leggyorsabban feljutni a technikai pultba. Keresztül a nézőkön, mint holmi tárgyak mellett szaladok, elvétve köszönök Zalánnak és anyámnak. Apám beállítja a kamerát. A színműs srác is. Lent vannak. A portás megkérdi, hogy már engedné be... Mondom, hogy két perc... és szólok. És a portás beengedi a nézőket, pedig nem szóltam néki. Gyorsan összegombolom a nadrágomat a WC-ben és mint a lúzer száguldok felfele... a képzelt pokolba. Moler Péterrel elindítjuk a zenét és figyeljük a beáramló nézősereget, akik készen állnak arra, ööö... hogy helyet foglaljanak.
Ezt a zenét kerestem már régóta, kattints rám!
Premier előtt a Palotában, gondolatok közt II.
Helyet foglalnak a nézők. Rám szól valaki, hogy ott ül Tomcat, valahol pont alattam ül. Három emberrel érkezett. Elegánsak. Helyet foglalnak. Most már én is kíváncsi vagyok az előadásra. Bevezetőnek valami unaloműző zene szól: a Thats Right (Ajk zenéje), ekkor ülnek be a nézők.. Megadja a hangulatot. Egy kóla jól esne. Izzadok és figyelek. Föntről minden olyan más. Még az a 180 néző is olyan, mint ezer hangya, akik csak arra várnak, hogy megcsípjenek valahol... Pedig ez a hangyák dolga. A nézőké is. Megcsípni ott, ahol érnek. Nem baj, hogyha fáj. Csak csípni kell. Azt hiszem ez is az élet rendje. Most fájni fog, de én döntöm el, hogy élvezhető-e ez a fájdalom...
Abdullin Szárdár Tagirovics, aki a színészeivel együtt tűri a fájdalmat és még élvezi is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése